A vita résztvevői a moderátori felvezetés után egyetértettek abban, hogy az előző rendszer bűneivel való elszámolás szükséges, ám hamar előkerült az egyik kulcskérdés, hogy milyen eszközök lennének alkalmasak erre, ezen a téren pedig már markánsan különböző álláspontokat hallottunk.
A válaszadást Gellért Ádám kezdte, és az esetleges lusztrációs intézkedések elsődleges céljaként az áldozatok kártalanítását, illetve a felelősök (itt kiemelte, hogy személyekre és nem szervezetekre gondol) megnevezését, és felelősségük érvényesítését tartja. Erre reagálva Balogh András inkább az eljárás mikéntjére helyezte a hangsúlyt: konkrét megoldást nem javasolt, sőt inkább a téma felmerülésének negatív aspektusait emelte ki, miszerint is Magyarországnak jövőorientált látásmódra volna szüksége, illetve a demokratikus szemléletmód kiépüléséhez és megszilárdulásához jog- és létbiztonságra mindenek előtt, amit nem szolgál a bűnbakkeresés, mely csupán ellentéteket szül.
Ezzel szemben Kőszeg Ferenc álláspontja az, hogy a múlttal nem nézett szembe a magyar társadalom, és ez az összes magyarországi politikai erő hibája, és mulasztása. Kitért továbbá arra, hogy szerinte az elévülhetetlen bűncselekmények közül nem kellene üldözni a hazaárulást, ugyanis ennek a fogalmát sokan sokféleképp használták. Kifejtette, hogy úgy hitte, mikor közvetlenül a rendszerváltás után foglalkozott az országgyűlés a kérdéssel, hogy az Alkotmánybíróság is majd ezt az álláspontot fogja alkalmazni, és az emberölés és a halált okozó súlyos testi sértés körébe eső bűncselekmények üldözését mindenki elfogadja majd.
Azt, hogy ez nem így lett, azt egy rossz AB-döntésnek, illetve a korszak politikai légkörének tulajdonította, például a Zétényi-Takács-féle törvénytervezet szélsőjobboldali támogatottságának.
Ezután Bombera Kriszta Gellért Ádámot kérdezte a kormány szándéknyilvánításáról az új Alaptörvény preambulumában a korábbi diktatúrák „embertelen bűnei”nek üldözésére, aki erre azt válaszolta, rossz a szöveg megfogalmazása, ám ez irreleváns, mert a preambulumnak nincsen normatív jelentősége, ebből a szempontból sokkal fontosabb a 2011. évi CCX. törvény szövege, ami viszont pontosabb megfogalmazással élve az „emberiesség elleni bűnök” kifejezést használja.
A vita ezután az így felmerülő témára, azaz a jogi nehézségekre terelődött. Kőszeg Ferenc azt a mozzanatot emelte ki, hogy a Lex Biszkuként ismertté vált törvénytervezet erősen épít a nemzetközi jog, a nürnbergi törvényszék intézkedéseinek behozására a magyar jogba, melyet az tesz lehetővé, hogy a New York-i egyezmény alapján megjelenik az az elv, hogy nem teszünk különbséget diktatúrák között.
Erre reagálva Gellért fontosnak tartotta tisztázni, hogy annak a fontossága, hogy üldözhetőek legyenek ezek a bűnügyek abban rejlik, hogy alapvetően a rendszerváltás után azért kezdtek kidolgozni törvényjavaslatot a témában, mert nem volt jogalapja a magyar jogban azoknak a jogos feljelentéseknek, melyek az ügyészségre érkeztek az előző rendszerben elkövetett és nem üldözött bűntettek miatt, illetve negálta az ügy aktuálpolitikai felhangjait, mondván a saját tervezetét ő mindegyik parlamenti pártnak elküldte, ám egyedül a Fidesz foglalkozott vele érdemben.
Balogh András hozzászólás kapcsán a résztvevők egyetértettek abban, hogy az elszámoltatásnak nem szabad, hogy bármilyen politikai vonatkozása legyen, meg kell maradjon a feltárás szintjén, és az eredményeket csak az ország múltjával való elszámolásra szabad használni.
Rámutattak továbbá, hogy a Lex Biszku által esetlegesen megvalósított elszámoltatás különbözik az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalától, illetve a vita zárlataképp anekdotákkal mutatták be, mennyire sajátos a magyar lusztráció visszás helyzete.
